Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása
I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise
1938 tavaszán az Egyesült Magyar Párt arra ébredt, hogy szavazói ugyan vannak, hiszen ekkorra sikerült meghódítani a magyar társadalom 80%-át, de a párt csak keret, nem tömegszervezet, ezért nem alkalmas olyan megmozdulások irányítására, mint a Henlein-párt. Az őszi napokig a magyar nyelvterületen lényegesebb szeparatista rendzavarásra nem is került sor. A magyar politikai szervezet akcióképtelenségéről Künzel szudétanémet képviselő így tájékoztatta a német külügyminisztériumot: „... szükséges a csehszlovákiai magyar kisebbség valódi politikai szervezetének a kiépítése, ezen túlmenően pedig saját gazdasági szervezetének a kiépítése. Darányi ehhez azt a kérést fűzte, hogy legyünk tanácsainkkal és cselekedeteinkkel a magyar kisebbség segítségére...." 1 8 Vagyis 1938 tavaszán az Egyesült Magyar Párt akcióképessége többnyire csak politikailag nyilvánult meg; incidensek provokációjára, terrorista akciók megvalósítására nem volt fölszerelve sem szervezetileg, sem erkölcsileg. 1 9 (...) Tiso Szlovákiájában az önvédelemre berendezkedő magyar pártszervezet gyakorlatilag ellenzékbe szorult, és ideológiájában több ízben antifasiszta magatartásának adott hangot. Szlovákiában a nyílt fajüldözés már 1942-ben megindult. Hazai kezdeményezésre 65 000 szlovákiai zsidót átadtak a németeknek. A helyzetet Daxner így jellemzi: „Az egész üldözést 1942. május 18-ig jogszabály előírása nélkül hajtották végre, de a fasiszta tényezők akciójuknak meg akarták adni a törvényesség látszatát. Meghozták a 68/1942. sz. alkotmánytörvényt, amely törvényesítette a zsidó származású egyéneknek haláltáborokba való deportálását."" 0 A zsidók deportálását kimondó szlovák alkotmánytörvény megszavazásakor csak egyetlen képviselő nem emelte föl a kezét, a magyar párt képviselője, Esterházy János (amiért azonnal meg is támadta a Grenzbote és a Gardista is), és a háború után — a sors kegyetlen iróniája folytán — a szlovák fasiszta nemzetgyűlésnek egy tagját ítélték halálra, a magyar Esterházyt, aki egyedül szavazott „nem "-mel a deportálási törvény tárgyalásakor. 2 1 A tagadó szavazat a szlovákiai magyar közvélemény idegenkedését akarta kifejezésre juttatni a teljes elbarbárosodással szemben. A magyar népcsoport ugyanis ekkor már ellenzéki hangulatú volt, amit nemcsak Fábry Zoltán drámai hangú memoranduma hangoztat, " hanem más — újabban napvilágra került — bizonyítékok is, amik közül ki kell emelni Szlovákia illegális Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1944 júliusában K. Smidke útján Moszkvába küldött helyzetjelentését, mely meggyőzően cáfolja a háború utáni — és ma is élő — elméleteket a fasiszta magyar nemzetről: „Azt lehet mondani, hogy a magyarok, eltérően a németektől, rendesen viselkedtek Szlovákiában, többségükben demokraták, és sok a baloldali tájékozódásit... általában azt lehet mondani, hogy a németek kivételével minden nemzeti kisebbség rezsimellenes. 2 3 Ennek a levélnek a szövegét Szlovákia történészei már negyedszázada ismerték, mégis csak 1969-ben került nyilvánosságra. A levél sorsa azért lett a kiselejtezés, mert nem volt beilleszthető a kassai kormányprogram VIII. fejezetének indoklásába. A be nem avatott szemlélő tanácstalanul áll a levél tartalmával szemben, 67
