Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

keletkezett vagyonjogi igények megoldatlansága miatt A szudétanémet csoport lobbizó képességeinek lebecsülése hasonlóképpen megbosszulhatja magát a cseh politikában. Ez azonban jobban, mint bármikor a múltban, nélkülöz egy dolgot, ha már a Németországgal szembeni álláspont konkrét körvonalairól beszélünk: a világosan meghatározott ellenpólust az olyan magán- vagy regionális kezdeményezések síkján, amelyek alulról indulnak, s amelyek pillanatnyilag — legalább is így tűnik — a cseh— német kapcsolatok vezérfonalát képezik. A prágai politikusok szavakban minden percben fogadkoznak — de e kapcsolatok fejlesztéséért mindeddig szinte semmit sem tettek. Tulajdonképpen csodálatos az, aminek a határvidéken tanúi lehetünk, hogy a nemcsak felülről jövő érdeklődés hiánya, hanem az ott támasztott akadályok és a gyanúsítgatások ellenére élénk partneri kapcsolatok alakulnak ki a községek és a városok között, fejlődik a gazdasági együttműködés, a kulturális csere, sőt eurorégiók létrehozására is történnek erőfeszítések. A negatív álláspont mögött nem csupán a már hírhedt prágai centralizmus húzódik meg. Csaknem mindig fellelhetők mögötte a „területi egységért" való állítólagos aggodalmak, és ezeken aztán különféle szélsőségesek élősködnek. E jelenségek közös nevezője nem más, mint a tabuvá nyilvánított szudétanémet kérdés, amelyről a cseheknek végre nyíltan kellene vitázniuk, éspedig nem a németek, hanem elsősorban önmaguk kedvéért. Egyébként erre is ösztönzött az elnöki beszéd. A Németország iránt követett cseh politikának határozottan át kellene ezt a kérdést teljes terjedelmében az akció síkjára helyeznie. A szudétanémet kérdésről folytatott vitát természetesen senki sem rendelheti el a társadalom számára. De amit feltétlenül meg kellene tenni, az a jószomszédság aktív támogatására irányuló koncepció szemmel látható megteremtése és követése regionális szinten. Ha a kölcsönös kapcsolatok hivatalos szintjén két álláspont áll egymással szemben, amelyek a párbeszéd szükségességének hangsúlyozásában megegyeznek, de másban már alig, regionális szinten az ilyen ösztönzés hiánya határozottoan veszélyessé kezd válni. Ugyanis a szudétanémet probléma éppen ott, a cseh—német határvidéken naponta pacifikálódik a gyakorlatban. A kölcsönös megismerésben és megértésben, a mindkét részről jövő aktív segítségnyújtásban. Az európai integráció szempontjából a Cseh Köztársaságra nézve oly értékes erőfeszítések cseh hívei és német partnereik, akik közül sokan az egykori Csehszlovákiában születtek, nemcsak megérdemelnék Prága világosan kinyilvánított támogatását, hanem a jelenlegi körülmények között azt már nélkülözni sem tudják. A Németország iránt folytatott cseh politikának ez a másik oldala valóban sürgető. Nélküle az itt említett új konceptus körvonalai sajnos túlságosan is ismertnek látszanának. Lida Rakušanová LIDOVÉ NOVINY, 1995. március 3. 23. SZÁMÚ DOKUMENTUM A beneši dekrétumok mai szemmel nézve nem nevezhetők épületes olvasmánynak (Milan Uhde, a cseh parlament elnöke a dekrétumokról) Korábbi adjonistenre adott megfelelő fogadjistennek nevezte a Lidové noviny számára a háború utáni beneši dekrétumokat Milan Uhde (Polgári Demokrata Párt), a Képviselőház elnöke. Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy Josef Zieleniec külügyminiszternek Klaus Kinkel német külügyminiszterrel tartott találkozóján erkölcsileg el kellett volna ítélnie cseh részről a dekrétumokat. Václav Klaus kormányfő ezt a lépést nyomban kizárta. Uhde hangsúlyozza, hogy ha ma valaki a dekrétumok erkölcsi elítélésére gondol, az olyan, mintha megfeledkeznék az adjonistenről, és csak a fogadjistent értékeli. Én csak azt mondhatom, hogy személy szerint most egész biztosan nem így járnék el — állítja a parlament elnöke. Nem képes úgymond beleélni magát azoknak a nézeteibe, akik a dekrétumok végrehajtásáról döntöttek, beleértve Beneš elnököt. Uhde szerint az erkölcsi elítélés ráadásul az orvoslás készségét jelentené. „Mi azonban nem vagyunk 310