Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

II. Kisebbségi Golgota

jól ismerték falubelijeiket, ám az ellentét mindig is megvolt a szlovákok és a szepességiek között. Engel Sándor például lekötelezettje volt a szerelvényen ülő Gömöri Abrisnak, mert az — jól menő vendéglős lévén — sokat segített a szintén vendéglős, de gyengén kereskedő apjának, idősebb Engel Sándornak. A parancsnok „szívéhez" közel állhatott Jozef Rozložník és felesége is, mert a vagonok kiürítése közben odaszólt nekik, hogy azonnal tűnjenek el! Ez bizonyítja, hogy nem valamiféle hirtelen keletkezett felindulásból vagy konfliktushelyzetből következett a tömeggyilkosság, hanem előre kitervelt akcióról volt szó. A szintén dobšinai Justinia Lindákovának sikerült elbújnia a ládák mögé. Margita Lichá és Gálová bábaasszony pedig a „kiszállni" vezényszó elhangzásakor éppen az állomásépületben tartózkodtak, s mire visszamentek a vagonokhoz, már senkit nem találtak ott a rokonaik és ismerőseik közül. A levélíró G. úron kívül teát voltak túlélők. Sőt, Gömöri Abris és Jozef Rozložník még ahhoz is vették a bátorságot, hogy közelről figyeljék a gyilkosokat. A történteket aztán titokban elmondták a legbizalmasabb ismerőseiknek, rokonaiknak. Vendéglátóimnak Rozložník például az unokabátyja volt, aki Gömöri Abrissal közösen nevezte meg azt a négy katonát, akik most is Dobšinán élnek. Miután az embereket leszállították a vagonokból, a katonák elvették a csomagjaikat, azokat bevitték az állomás épületébe. A férfiakat, nőket és gyermekeket a svéd falhoz terelték. Mindenkit alsónadrágra vetkőztettek, az iratokat összegyűjtötték és elégették. (Újabb bizonyíték arra, hogy tudatosan előkészített gyilkosságról kell beszélni.) A szerencsétleneknek megparancsolták, hogy ássanak gödröt. Sokan megdermedtek a félelemtől, és képtelenek voltak dolgozni. Ekkor valahonnan idegen embereket hoztak, s a levetkőztetettek szeme láttára készítették el a sírgödröt. A szüleiktől elválasztott gyermekek térdre hullva könyörögtek hóhéraik lábánál, hogy kegyelmezzenek családjuknak. Miután a felnőttekkel végeztek, a kicsik következtek. Lelövöldözésük után a lábuknál fogva húzták őket a gödörbe. Azok, akik a tömegsírt megásták, tehetetlenül szemlélték a mészárlást. A közeli falu lakói megdöbbenve, a házaikba húzódva hallgatták a sikolyokat, jajgatásokat. A gyilkosok nem törődtek vele, hogy a tömegsírba dobáltak közül meghalt-e mindenki. A tetemekre kevés földet szórtak, majd távoztak. Június 19-én éjfél után a falubeliek előmerészkedtek, s látták, hogy a föld még több helyen mozog. Néhány nappal később meszet szórtak a tömegsírra, majd vastagabb földréteggel takarták be a tetemeket. Mivel a meggyilkoltak között szlovákok is voltak, sőt Bauer Júlia (szintén a 117 dobsinai egyike) testvére alezredesi rangban a csehszlovák hadseregben szolgált, megindult a látszatnyomozás. A přerovi rendőrségen néhány évvel ezelőtt még megvolt az a jegyzőkönyv, amely felsorolta a meggyilkolt 270 áldozat nevét, az indoklás szerint fegyvert rejtegettek, és a Wehrmacht egyenruháját viselték. A vizsgálatból kialakulhatott volna a gyilkosok felelősségre vonása, ám az 1948 februárjában uralomra került kommunisták, Klement Gottwald vezetésével a nyomozást leállították, s még beszélni sem mertek, akik tudtak a történetről. Hogy is tették volna, amikor az evakuációból szerencsésen hazaérkezet118