Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

II. Kisebbségi Golgota

Janics Kálmán KIS „KATYN" A DUNA PARTJÁN* A 20. század derekának Európájában mindenképpen kiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás" egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok" számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg. Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem. A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani. Itt most „csupán" hadd említsek meg annyit, hogy — bármenynyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás" — igenis voltak internáló táborok, több is, melyek közül a „legnevezetesebb" a Pozsony-ligetfalusi (Petržalka) és a tölténygyári (Patronka). A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely — minthogy már a háború befejezése után történt — nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi jusztizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált. Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak. Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is. Pedig Berija „halálműhelyének" tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett. Vannak viszszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok"-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással". A sors úgy hozta, hogy — akaratom ellenére — mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis „Katynnak" is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről. A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony főváros területe, akkor még Ligetfalu (Petržalka-Engerau). Itt, a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert. A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Cas tett közzé — nyilván dacolva bizonyos ellenállással — 1947 májusában. A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) 113