Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Mellette lépdelt az ember. Kábultan nézte a tetőtelen falakat. Kormosak, piszkosak voltak a falak, néhol az ablakok is ki voltak égve a falakból, hogy ijesztőek legyenek. Ballagott a szamár, fölnézett Péter a házak fölé, befordultak egy mellékuccába, megint nézett. Látta: már leégett az ucca. Ha leégett az ucca, akkor minek hozta ő a bort! Hiszen ebben az uccában van a háza. Nagyot kurjantott: — Hőőj! Megrettenve állott meg a szamár a kordé előtt. A parasztja a földhöz vágta a kalapját megizzadt homlokáról, megtörölte a homlokát. Pár percig tétlenül vesztegelt. Aztán, minthogyha nem tudná lecsillapítani végtelen keserűségét, odaállt a hordó végébe, nagyot vágott a fenekére az öklével, hogy beszakadjon. Kettőt vágott, hármat vágott. Végül beszakadt a fenék és nagy ívben loccsant a földre a bor. A porra. Most, minthogyha már megsajnálta volna, hogy ezt tette, hirtelen nekitehénkedett a hordónak, lódított rajta. Zökkent a hordó és máris égnek fölfelé állt a bevert fenekével a kocsin. Fölugrott melléje a kordéra Péter, belémártotta a tenyerét, közelebbhajolt a széléhöz és a bort a tenyerével lafatyolta a szájába ellenállhatatlan szomjúságában. Emberek termettek körülötte. Fölugráltak ők is a kordéra, lafatyolták ők is a bort határtalan megnőtt szomjúsággal, ellenállhatatlanul. 93