Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

értette, hogy micsoda hiábavalóság volt az ő erőfeszítése. Ránézett a zsákra, látta, hogy a tartalmának csak a fele van benne. Most gondolat nélkül, ösztönösen esett neki a földnek és a tenyerével kezdte összesöpörni a porban elkeverőző lisztet. De magához tért, elszégyelte, amit csinált. Körülnézett szégyenesen. De senki se nézett rá vissza. Erre megkönnyebbült, ráült a zsákra. Nézte a tüzet. Hirtelen az eszébe jutott valami, fölugrott, befutott az égő házba. Az udvaron asszonyok ugrottak rá, kurjongtak: — Ne menj már be! — Jaj, rádszakad a padlás! — Meg ne bomolj, drágább az élet, hagyd ott, arai bent van még, úgyse ér az sokat. — Már mit találnál, hiszen ami gazdaságunk van, az úgyse pusztul el. De a legényt nem ütötték meg ezek az együgyű igazságok. Lerázta magáról a beléjecsimpászkodó asszonyokat, hogy széjjelgurúltak, akár a lerázott almák. Berohant a házba. Az udvaron föltápászkodtak a szétpottyant asszonyok, az egyik sikoltozni kezdett eszeveszetten: — Egyetlen magzatom, hát nem a halálért ment be ez is? Isten, Szűzanyám, Szentséges Mária! Hosszú sikoltás tört ki belőle. Szétvetett lábaira ráköpcösödött a megtört hórihorgassága, a kezeit előre91