Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Szaladt vissza a szeplős az istállóhoz, de már égett az. Irtózatos bőgéssel sírtak az állatok a tűzben. Szalad a szomszéd udvarba, de annak az istállója is égett már. * A szél fújt. Fújta a füstöt és a lángot a hegy felé. Megvilágosodott a hegy a sötétedő alkonyatban, minthogyha nevetne rajta valami kárörvendő vigyorgással, hogy így hozzájön a falu, az emberi munka évszázadossága, füstté és meleggé átváltozódva az ő számára. Mert a parasztok számára most elveszett munka lett az évszázadok lomha tevése. A harangozó már kongatta a harangot. A kongás szerteszállt a tájékon ijesztgető jelnek. A határból hazaérkező szekerekre hordókat és szapullókat raktak az emberek és kimerítették a patak vizét pár perc alatt. Gyér víz folyott a mederben, visszatartotta a szomja oltására a meszes hegy. De a tűz meg se érezte, hogy az emberekben van valamilyen igyekezet, amelyik ellene irányul. Vígan lobogott tovább. Hazajött Karis a feleségével és fáradt szamarával a határvégről. Sírva fakadt a háza pusztulása láttára. Leült a konyha küszöbére, úgy sírt. Üszkös falak maradtak csupán abból, ami fészek volt, búvóhely és ágy. A felesége még körülszaladt az udvaron, hogy apróra is lássa a nagy pusztulást. Aztán kifogta a kordé elől a szamarat, a kötőfékjét a kezében tartotta és az embere mellé ült a küszöbre. Így ültek valami szótalan bambasággal, valami 86