Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

És lehetnének akkora bosszúálló ellenségeik is egymásnak ezek az összekötözött emberek

1? Hát nem kötelezi őket szolidaritásra — ha más nem is — de a hegy, amelyik mint örök figyelmeztető fölkiáltójel, úgy ül fölöttük a meredekjével, akár a torony a templomon? Ügy nézett ki. Úgy nézett ki, hogy mindenki az ellensége ennek az egyetlen embernek. Hiszen leégett a háza szerhája és nem akadt egyetlen egy ember sem, aki a tűz közelébe ért volna, aki beleöntött volna egyetlen vödör vizet is. Akkor még a harangozó se szaladt föl a toronyba, hogy megkongassa a harangot, hogy ráfigyelmeztesse az embereket a veszedelemre. Messze voltak, lent a domb alatt a határon a férfiemberek. Csupán egypár ténfergő vénember volt a faluban. Már magas, megállíthatatlan lánggal égett a Karis háza, amikor az emberek észrevették a veszedelmet és elindultak a falu felé. Már csak a maradéka égett Karis szerhájának, amikor átdobódott a tűz a szomszédház szerhájára. Csak egy zsarátnokdarab esett rá, de a szél éppen megerősödött, aláfújt a zsarátnoknak, alig is köllött tizenöt lélekzetvételnyi idő és már égett a tető. Ugyanakkor a harmadik szerha is kigyúlt. Ezekben a házakban otthon volt egypár ténfergő vénember és gyerek. Amikor föléjük ért hangos ropogásával a vörös kakas, akkor mindnyájan hangos sivalkodásba kezdtek. A kétségbeesés melódiája volt az ijedt sivalkodásuk, amelyik szertehangzott az egész falun. 6* 83