Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

mindent, hogy megvigasztalja vagy megsegítse; de nem tudta, hogy mit tegyen. Gyámoltalan szavaival hiába vigasztalta. Klára csak rákurjantott keserűen: — ölég nekem azon gondolkozni, hogy mit csináljak én, nem még azon is, hogy mit csinálj, hogy megvigasztalhass. Hagyj te csak engemet békén. Nagy elhatározások lobogtak Rózsikában. Százszor elgondolta, hogy szólni fog Ferinek, beszélni fog vele, hogy okos gondolatok felé indítsa. Már készen is voltak benne a kifésült szavak. Meg akarta neki mondani, hogy legyen egyenes ember, nyílt, szálfaerős, amilyennek a legénynek lennie köll. Határozza el, hogy a két lány közül melyiket akarja boldoggá tenni, aztán a. másiknál mondja el egyenes szóval, hogy ne várjon rá soha többé. De ne habozzon tétlenül két lány között, mert hiszen így mindkettőt kínok közé taszítja, nyugtalan, értelmetlen, céltalan életbe. Igen, mindezt elgondolta Rózsika. De sohase volt benne akkora bátorság, hogy el is mondja Ferinek; félt ő megszólítani a meglett embert. Ha este eljött hozzájuk, akkor ő a donyha alá bújt, hogy hangját se hallja meg. Hogyha nappal találkoznia köllött vele az uccán, akkor átkerült a túlsó sorra, hogy elkerülhesse. Még akkor ismerte meg Rózsika a legényeket, hogy milyen ingatagok, hogy hogyan nem lehet elhinni a szavaikat, hogy hogyan nem lehet megszeretni őket. Még akkor ismerte meg az életet olyannak, amilyen: hogy nem lehet a. lánynak arra építeni az életét, hogy megszeret egy nagy, erős embert és melléjebújik, 9* 131