Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

hogyha egy falu elveszik, az akkor már nem fizet adót, meg katonákat se nevel, akik az államot megvédjék. — Ha úgy volna ... Sóhajtás volt ez az ellenvetés, vágyódó sóhajtás az után, hogy bár úgy volna, hogy emberekért vannak az emberek. — De akármilyen rossz is volt a termés, adó mégis kell az államnak. Az államnak muszáj megmaradni, még hogy ha mi nem is fogunk jóllakni. De hogy az állam megmaradjon, nekünk is muszáj megélnünk. Muszáj hát, hogy az állam segítsen felépíteni a házainkat. Hát ez a muszáj nem számít? Szomorúság, társtalanság rezgett a szavakban. Ezek a szavak voltak a tűz másodnapjának szavai, a dombháti falu embereinek gondolatai. Mert ezen a napon sokat gondoltak az emberek a sorsukra és a gondolataikban és a szavaikban megnyilatkozó reménytelenségük zászlóképpen lobogott a romházak fölött, a fölkiáltójeles kémények között. * Az egyik soklakású, zsúfolt ház udvarán csunyául összevesztek az emberek. Amikor nekifogtak a munkának, hogy a tűz elől az udvarra kihordott holmijukat visszacipelgessék a szobába, a konyhába, a dolgok régi helyére — akkor rájöttek arra, hogy a holmiból hiányzik egy és más» Fazék, vagy liszteszsák, vagy lepedő, vagy dunyhadarab. Pedig világosan emlékeztek rá, hogy kihozták azt is a többi holmival, azt is tudták, hogy hová tet114