Veres János: Életút

Szikes vidék

nem hízik-e fölénk komor, véres felleg? S míg lehajtja fejét, százszor kérdezné meg: mikor tisztul fénnyé a zavaros élet? Mi, akik anyánkként szeretjük e földet, tudjuk, nincs tanítás a tiédnél bölcsebb, megjártad a poklot, úgy lettél dudás itt, rád nézünk, ha elménk segítő szót áhít; ha falat von eléd kerge, fürge lárma, s felhúzna valami ködlepte szférába, betakarózunk majd szívfagyasztó csenddel, — sohasem feledjük: tebelőled szólt a legemberibb ember. Tollasodó álmunk szárnnyal oltalmazzad, bűvös forrás légy a felserdült szarvasnak, nyerjen az ivástól olyan ügyességet, agancsát az indák ne kötözhessék meg. Hűségesen strázsálsz, rendületlen őrszem, alkura kőszikla, az esdőkhöz lágy vagy; téged el nem ragad, ha lebirkózna is, ezt üzenjük most a hencegő halálnak. Szívedbe vidámság csak a mások üde mosolyából gyűlhet, bízni próbálunk, hogy a lét elfogytáig meglátjuk még arcod megnyugvón derűsnek. UTÓIRAT: Hej, a szívtelenség szíveken élezett villogó tőrével a saját sírgödrét oly régóta ássa! Ha belehull egyszer, akkor festik ám majd a boldog utódok görnyedt alakodat fényes-legendásra. 54