Veres János: Életút

Szikes vidék

Az ember fürkészi a földet, feszülten figyeli: nem zendítenek-e pusztult húrokat vak rétegei? De a föld hallgat, fáradtságot ragyog az ősz, nem buzdító oltalmat. Mint nehéz szüreti puttony, nekidől a dombnak a Nap, s zajlik minden, mint oly régóta már, amerre a Nap halad. Lósörény kékes lebbenése, víz oktalan, önmagát nem értő csevegése, fűszeres illatok úszása a légben, bolygók láthatatlan siklása az űri térben. 5 Én, aki azért vagyok itt, hogy emberarcokról jegyeket gyűjtsek a magam arcára, akivel a bizakodás jár itt, hogy a növekvő dacot szolgálja, elmegyek a tanyaház előtt, s a zárt konyhába benézek, melyet az egyhangúság hínárja tetőig benőtt. Két kenderhajú lányka les rám, orrát az ablaküvegre nyomva, alighanem reggeltől tömlöcük ez a homályos, dohos konyha. Nem nagy világ, az Egész morzsája, de elárul a lényegből valamit, ami sejteti az Űj Vigasztalást. 45