Veres János: Életút

Szikes vidék

újra szívemhez fészkelődő ékeit a földnek; megpihen ablakod párkányán, s bársonyujjal bezörget. Piros kendődből, kedves, felém egy külön tavaszi szelet, lelkem-árasztó szelet lebegtess! „Hallom én, hallom az üzenetet, a Duna minden hulláma, a hullám minden kis ezüstsörényű fiókája azt motyogja, azt súgja fülembe a villamossín s a kertek, a ligetek bokra; házaktól, felhőktől kérdezem: elmenjek-e Hegyországba érted? Jaj, sétálok, és senki sem tudja, mily nehéz lesz válaszolnom a tavaszi szélnek. Jaj, azért, mert átrágtam magam a sok könyvön, csak gyenge leány maradtam, nem vagyok erősebb, mint a nógrádi dombokon nyíló otthoni ibolyák! Jaj, ha tudnád, mennyire húzza vállamat a teher, amit rágörgettél! Jaj, hát ennek születtem én a világra? Nem lenne jobb ezen a nyáron is Kosztolányit olvasni a régi nyugágyban, ugyanúgy, mint tavaly?" Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, gondolj rám a szagos szélben, virágom, virágom. 30