Veres János: Életút

Meleg szél

PALACKPOSTA i Szinte a létezésen túlról hallgatódzom vissza elröppent éveimbe; mint vékony falon átszűrődő zongoraszó, úgy szöknek be hozzám a régi nyarak. Fojtogat kínzókamráknál, halálnál is rosszabb távlatnélküliségem. Átsuhannak rajtam a megíratlan jeremiádok, lent a város tetői, fent a kék ég, ahol egy kigondolt világkép agóniája folyik; megszámolom ezerszer a kiskertben pompázó tulipánokat, azt mondják, ez kórtünet, holott csak azt becsülgetem kétségbeesve, hányan is maradtunk tulajdonképpen mi utolsó mohikánok, akik a „jöttem, láttam"-má zsugorodott szállóige megtestesítői vagyunk, s megnyomorodtunk, hamuszürkévé váltunk, mert a porond közepén Szélkötő Kalamona áll, nyakában babérkoszorúval. Valahol láncra vert aranyhajú reggelek sírnak, s honvágyat érzek a tébolyda után, ahol jóindulatú emberek élnek, kik nem akarják lelőni a vadgalambokat, s vérré átkozni a vizet a kútban. 183