Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

s hirtelen szétlazulnak a falak, három óceán hullámai verdesik a grádicsot, a látogatók előveszik iszákjukból Firenze csipkés tornyait, Cinka Panna hegedűjét és a legmodernebb völgyhidakat. A Lelkiismeret szigetén ezüst páfrányok és ezüst ciprusfák hajolnak egymáshoz. S közben körös-körül mindenütt kénszagú szárazvillámok cikáznak. . . Régen, mikor a hósipkás hegyek tövében matracom szélén fura, kitartó bohócként silbakolt a hívatlan halál, s epedve vártam az ellenszerhozót, messziről megismertem a folyosón neszező lépteit, s mikor benyitott, a mérhetetlenül bölcs és mérhetetlenül egyszerű Elrendeltetés jött be magányom dohos odújába kopott házikabátban. Jóval később belemartak irigy és balga ordasok, aztán vinnyogva nyalták vérízű ínyüket; honnan is tudhatták volna, hogy gyémántba harapnak? A galambcsontú lélek-Herkules sebezhetetlenül állt az ablak négyszögében, kopott házikabátban társalgott a szelíd madarakkal, hallgatta a tehenek méla kolompját, s a láthatár vibráló képernyőjéről leolvasta a figyelmeztető s cáfolhatatlan jóslatokat. 59