Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

ANYÁM Ó, mivé lettek a régi fényképek! A hullámos barna haj, a hamvas arc! Jó volna látni, hogy fejeden az őszi derű aranysugarával teríted az asztalt, öntözgeted a kertet; számtalanszor megkérdezem magamtól: miért büntet velem a sorsod? Hiszen bűntelen vagy, sohasem vétkeztél! Miért kell szüntelenül rettegned, mintha aknamezőn járnál? Jó volna zokogva kezedre horgasztani fejem, de esetlen vagyok, mint a sóbálvány, jó volna, ha kezed nem a betegágyam vasát fogná, hanem erős karomat; békés kuckók melege s kínok térképe az arcod, a szemérmesség lefogja a kezem, a tollam, ábrándjaid lebukó madarait látom, én lőttem le mindet, a semmit markolászom, pedig bárányfelhőket szeretnék a lábad elé teríteni; a fáradtságtól a csontod is ég, átcsapdos rajtunk az évek hullámverése, s te állsz, kezedben bögre, szédelegve is kiegyenesíted hátadat: 156