Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

— Vesd le a kabátod, a nyárnak egy ideig még élnie kell. — Nézd, a pástokon selymes a fű, fémesen szívósak a sárga rózsák, s az ég derűjébe beletörik a szelek foga. — Figyeld a közelgő léptek neszét! Az akarat lágy, mint a nedves agyag, kiszáradt a fiatal almafa, John Keats éhen halt Olaszországban, s az öreg kanász is megtért atyáihoz, magával vitte a szérűskertet. Az űrben fémlabdák úsznak, de gyötrelmem gúlái ijesztővé nőttek. Halljátok, mit szajkóz immár szürkülő hajam? „Az emberség kedvesség, szelídség, jóság magasabb egysége." Úgy hangzik, mint Don Quijote siráma, mint motyogó nénik litániája. — Vesd le a kabátod! A nyárnak egy ideig még élnie kell. Sziszüphosz görög mondahőst arra ítélték az istenek, hogy egy sziklát görgessen fel a hegyre, ahonnan az mindig visszagurul. Első lány — Forró a Sajó-part homokja, kerékpár küllőjén táncol a fény, a malomnál fodrosán bukdácsol a víz, zsibongó sátor a íakorona. A kastélykertben dalolnak a gyapjas sírkövek, porköpenyem meseszőnyeg, 34