Veres János: Életút

Téli rege

FEKETE NÁDSZÁL i Igéző voltál: fényben lengő fekete nádszál, könnyed csevegés árján zengő réteken jártál, homlokod körül füstdísz, búzakék derű rezgett, ádáz nappalok súlyát vígan félrevetetted; zúgó zaja a háznak dallá válhatott volna, vigye zenéje szívem sűrű csillaghabokba, ahol a vágyak, melyek itt lenn halódó árnyak, újból erőre kapnak, elszánt glédába állnak. Hattyúk lettek a füstök, csípőd illatos vár volt, beteg sejtelmem sípja már-már égre kiáltott: meleg otthonom ott lesz, ahol te veted ágyad, lényed izmomba lopom, s többé semmi sem árthat, álmok, parádés képek mind, mind szemedbe férnek, pótlója leszel annak, amiért hiába élek. S az ész sírt: látomás pírját fojtsam a zsibongásba, szemem ne rózsás orcád, csak a kupicát lássa. Tőlem, a kifosztottól mit se kapnál cserébe, ködök prédája lenne fiatalságod érce. 103