Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

— Mi kéne, Róza néni? — Ráér? — Holnap. — Jaj, az késő. Holnapig elpusztulok. Róza néniről tudni kell, hogy militáns pünkösdista, havonta egyszer összejönnek a lakásán a környék pünkösdista kitűnőségei (fiatalok is szép számmal) egy kis bibliaolvasásra, éneklésre, locsifecsire. Az utóbbi időben az elbeszélő is kísértésbe esett néha, hogy lemenjen közéjük, és velük énekeljen. Arisztokratizmussal vádolta magát, nagyképűséggel és jámbortalansággal, amiben lehet is egy kevés igazság. Mi értelme van holmi (és talmi) metafizikai kérdéseken rágódni, amiket odalent az „egyszerű nép és fiai" közmegegyezéssel és békésen megoldottak immár? Az elbeszélő két éve költözött be Róza néni istentől, gondviseléstől, civilizációtól, Európától elrugaszkodott manzárdszobájába, amely az egyetemes anarchia, nyomor és bolhaketrec képét mutatta, és Bessie, a vaskályha kivételével népvándorlás kori bútorokkal volt otthontalanná és hangulattalanná varázsolva. Az elbeszélő a szobáért potom százötven koronát gombolt le havonta, azzal a balgasággal vigasztalva magát, hogy íme, ez itt vágyai netovábbja, egy csendes (ámbár kissé archaikus) zug a koronázó városban, ahol a madár, de háľ istennek még a csótány sem jár. Fülledt bohémtanya, hol metafizikai kérdéseken rágódni jó, sőt elkerülhetetlen. — Jaj, lelkem — mondja Róza néni —, de jó hogy itthon van! Már féltem, hogy megint éjfél után jön csak haza... A lányok, ugye? Tudom én! Mire az elbeszélő, szint úgy pajkosan: — Lányok?... No de, Róza néni, hova gondol? Aszszonyok. Csakis unatkozó fiatalasszonyok. Mire Róza néni szemérmesen: — Nono!... Nono! S mire az elbeszélő, a cudar, a hitehagyott: — Tudom, tudom. Ennek a háznak a hírnevét sohasem piszkolom be. 92