Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

14 Az elbeszélő apja, akiből a sok megaláztatás és kudarc élete alkonyán könyörtelen, már-már gonosz racionalistát faragott, azt tartotta, hogy a misztikumra való hajlam betegség; a magyar ember józan, s minél józanabb, annál kíméletlenebb önmagával szemben. Az elbeszélőt viszont az tudja igazán lázba hozni, ami nehezen adja meg magát, ami minden hóbortos, gyermekded, misztifikált racionalizmusnak ellenáll, amiről nem lehet egyértelműen (durva csonkítások nélkül) elmondani, hogy ilyen meg ilyen, hogy ez meg ez. Mindenesetre az elbeszélő már régóta nem csupán a fizikai haláltól fél. Tizenhat éves volt, tüdőgyulladással feküdt a kórházban, amikor az egyik éjszaka nagy, barna madár repült be a szobájába, s letelepedett az ágya végébe. Olyan hirtelen történt az egész, hogy ő még csodálkozni sem ért rá, miképpen férhetett át ilyen nagy madár a kórterem ablakrácsain. Biztos volt benne, hogy a halál jött el érte, egyáltalán nem félt azonban. Közömbösen, ernyedten várta a halál pillanatát, csak később jutott eszébe, hogy talán föl kellene keltenie a hálótársait, hadd lássák ők is, íme, ilyen a halál — nagy, barna, szomorú madár. A halálfélelem reggel gyötörte meg, de akkor aztán kegyetlenebbül a legforróbb lázrohamnál. Később végignézhette egy ember haláltusáját. Nagyapjáét, olyan emberét tehát, akiről teázgatás és disztingvált polgári csevegés közben illik azt mondani, hogy szereti. Más kérdés, hogy valóban szerette a nagyapját. Csak éppen, amíg élt, az elbeszélő sohasem gondolt rá, hogy — most éppen — szereti őt, még ott, a lakótelepi lakásuk hálószobájában sem, ahol hosszú agonizálás után az elbeszélő nagyapja megszűnt létezni. Éppen ezért tartunk tőle, hogy a szeretet, csakúgy, mint a halálélmény, megfogalmazhatatlan. Föltéve persze, hogy mindkettő valódi. Az elbeszélő, arra nézve, hogy valóban szerette a nagyapját, egyetlen bizonyítékot tud felmutatni csupán, az viszont perdöntő. Végignézte az elmúlását, mintegy csöndben végigszen86