Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Áttételek

gesen, nem úgy, hogy a nap minden órájában a halálra gondolsz. De azért félsz. És félsz attól is, hogy megőrülsz, vagy mások néznek őrültnek, és bedugnak egy szanatóriumba. Majd miután gondolatban már másodszor is felakasztottad magad, a függöny mögül kilesel az utcára. A szállodaablakból egy borbélyműhely idilljébe nyílik bepillantás. Még nappal van, de bent égnek a lámpák, s talán zene is szól a rádióból. A kirakat felőli legtávolabbi székben borotválnak valakit. Fél óra múlva te ülsz le abba a székbe. A falábú borbély vastag habot ver fel arcodon, s amikor egy pillanatra a tükörbe nézel, látod, nincsen ajkad. A kedélyes, régi vágású kisvárosi mesterember ráérősen húzza le arcodról a habot, a borotvakés — nyomán a bőröd vörös lesz, mint a nyers hús színe — egyetlenegy sebet sem ejt. Majd amikor végzett már, s bedörzsöli az arcodat borotvaszesszel, megkérdezi: — Parancsol még? A füléhez hajolsz, és suttogva mondod: — Igen. — Nyírás? — Nem. Kinyírás. Most ő hajol hozzád, a tekintetében gyanakvás, talán az akcentusod nem tetszik neki. — Szóval, nyírás? Amennyire bírod, hátrafeszíted a nyakad. — Csak egy kis műtét — suttogod, s hogy a bizalmába férkőzz, még kacsintasz is közben. — Vágja el a nyakamat. Csak ennyi. Mire ő, hűvösen: — Én állami alkalmazott vagyok. Fizetsz. Az ajtóból visszanézel, a négy borbély a tied körül. Összedugják a fejüket, tanakodnak. A következő pillanatban találkozik a tekintetetek. — Huligán! — mondja félhangosan a te borbélyod, aki a rangidős közöttük. 424