Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

a zaja keveredett. A sötét ablakok mögött azonban mindenki mélyen aludt. Egyre világosabb lett. Szinte fehéren sütött a nap, a hűvös északi szél felkavarta a port, és csattogva rázta a napernyőket a kávéház teraszán. Szemetet sodort az asztalok közé. Vermes úr és a veje bukkant fel az egyik asztalnál. Apja biccentett feléjük, azok visszaköszöntek, de nem jöttek oda az asztalhoz. „Jól tartja magát — állapította meg az apja kimért hangon, s Bohuniczky bácsi kitalálta, mire gondol. — Ez a fajta ember elpusztíthatatlan." „Van egy barátom Pesten, akinek a nagybátyja docens az orvosi egyetemen .. Apja közbevágott: „Nem érdekel, mi lesz holnap." Ezzel aztán végleg meghalt a beszélgetésük. Ügy ültek egymással szemben az ovális alakú fehér asztal mellett, mint akik tökéletesen értik egymás gondolatait is — szóval a legnagyobb egyetértésben. „Nem akarom megérni a háború végét." A felhők résnyire szétnyíltak, vakító szürke hasadékukból előbújt a hold, s ahogy az éjszaka alvadt derengésében villan meg egy bicska pengéje, egy fémlemez háta, tompa, visszafogott fény gerjedt az alvó főtéri házak homlokzatán, önmagát tápláló fehér ragyogás, amely nem sugározza szét az energiáját. A lovak a temető felől ügettek be a térre, patájuk csattogott a makadámúton. A tisztesség úgy kívánta volna, hogy lehúzza az ablakredőnyöket. Később a meleg barna szín a szemén keresztül beszivárgott a testébe, s ő átváltozott számokká, betűkké, adatokká, a Nagy Szerkezet befogadta, felavatta, és ő megesküdött rá, hogy a holtáig szolgálni fogja. Iskola vagy valami ilyesmi, gondolta. A lovak észrevétlen szállták meg a várost. Benéztek a cukrászda kirakatán, a posta előtt szétromboltak egy telefonfülkét, bementek az udvarokba, besétáltak a házakba. Amerre elvonultak, nyomukban tűz csapott fel a háztetőkről. Mindennap elodázzuk, gondolta. A nap szinte fehéren sütött, s most egészen közelről hallatszott a nyerítés. Az egyik pincér kiállt az 279