Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

pohár tejet, és elodázom a halált, de ez az összefüggés az eszembe sem jut, nevetséges is volna. Pedig igaz. Ám ha Istenben és a túlvilági létben nem is hiszek, az bizonyosnak látszik, hogy amit túlvilági hatalmaknak neveztünk azelőtt, Isten kiküszöbölésével, »halálával« mindenestül belénk költöztek, s csak az alkalomra várnak, hogy megmutassák rettenetes erejüket. Persze a szeméremérzés tiltja, hogy a nevén nevezzük őket. Túlvilági hatalmakról, emberfölötti erőkről beszélünk. Mennyivel egyszerűbb volna azt mondani: én, mi. Az énbennem szunynyadó hatalmak, az énbennem pusztuló erők. Hogy aztán az alkalom leverje a lakatot a láncaikról, s ők kilépve a testemből, fölperzseljék, amit a szorgalom, a türelem, a jámbor ész megalkotott. Éppen ezért fogalmam sincs róla, hogyan kellene ezt a történetet elmondani. Nem lehet elkezdeni, és befejezni sem lehet. Éppen az eleje homályos, mert nem esik egybe a történet kezdetével. Maga a történet, bármekkora fájdalmat okoz is nekem beszélni róla, alapjában véve szokványos történet, mindenki megélt már valami hasonlót. Ám az én történetem mégis valamiképpen más, szabálytalanabb a többinél. Mert már a kezdete is egy másik történet végkifejlete, következménye. Azt a házat ugyanis, amit én hét-nyolc évesen egy délután behunyt szemmel megpillantottam, a valóságban sohasem láttam még. Se iskolai kiránduláson, se képes magazinban, se moziban. Efelől teljesen biztos voltam. Ez a ház tehát — sokáig úgy gondoltam — a valóságban sehol sem létezik. Ilyen ház nincs. Emlékszem valamire, amire tulajdonképpen nem emlékezhetem, így aztán ez az egész valami beteges képzelgés, nem normális dolog, de el kell fogadnom, hogy van, mert az emlékezetemnek, a képzeletemnek mégsem parancsolhatok. Ez a nem létező, sosem volt dolog belefurakodott a képzeletembe, nincs értelme és nincs jelentése az életemben, és én semmit sem tehetek azért, hogy ne legyen. Másfelől mégis úgy hozzám tartozik, mint a hajam, a szemem vagy a végtagjaim. Bátran állíthatom tehát, hogy a ház már akkor is ott 267