Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek
Galeri
„Rosszul van, uram?" —- kérdezte a mellette ülő férfi. „Dehogyis — mondta Bohuniczky bácsi. — Csupán eszembe jutott valami." „Akkor jó. A filmben majd lelőnek egy férfit..." „Bizonyára — mondta Bohuniczky bácsi. — Minden filmben lelőnek legalább egy férfit." „Eredeti — heherészett a szomszédja. —• Isten bizony, nagyon eredeti. Tudja, uram, az előbb majdnem azt hittem, hogy ön az a színész, akit a filmben lelőnek. Anynyira hasonlít rá. Az ember néha összevissza képzelődik." Bohuniczky bácsi méltatlankodott: „Nem vagyok én semmiféle színész. Én a polgármester vagyok." „Az jó — mondta a férfi. — Egy polgármestert sosem érhet baj." Természetesen, gondolta, bár ugyanakkor dühös is volt, mint mindig, ha összetévesztették valakivel, mert ilyenkor úgy érezte, hogy semmi eredeti, semmi egyéni nincs a személyiségében, ő bárkivel fölcserélhető, következésképpen nincs is rá szükség, olyan embert, mint ő, akárhányat találhatni. Holott meg volt róla győződve, hogy ő, Bohuniczky bácsi, egy külön világ, külön univerzum, aki érez, gondolkodik, akar és cselekszik, a maga törvényei szerint, mindenki mástól függetlenül és szabadon. Hogy hiányozna a világnak, ha nem volna, s hogy bizonyos tekintetben nélkülözhetetlen, mint minden teremtménye a világnak, s hogy ez a világ csak az ő univerzumával lehet teljes. De a szomszédjának igaza volt. Az egyik színész csakugyan hasonlított rá, s nem is akárhogy. Ejnye, gondolta, ejnye-bejnye. Bár az ő orra határozottan több intelligenciát árult el, s főleg nem volt annyira vörös, mint a színészé, aki ráadásul valami lehetetlen kalapot viselt, amilyen kalapot ő sosem tenne föl a fejére. A színész, aki majdnem Ő volt, de persze mégsem volt ő, meglehetősen ostoba szerepet kapott a filmben. Beijedt polgárt játszott, akinek a lakásába egy ellenszenves német tisztet szállásoltak be. Bohuniczky bácsi torkig volt mar a háborús filmekkel, de hiába, a háborúnak, úgy látszik, 244