Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

zunkba. Tavaly járt hozzánk egy részeges postás, aki az első alkalommal szerény volt, és mézesmázosan beszélt. De olyan választékosan, hogy néha nem értettük, mit akar mondani. A második alkalommal már sokkal kevesebbet beszélt, s valahogy a szeme sem állt jól. Harmadszor pedig csak ivott volna, modtam, ez nem kocsma; hanem mi, kérdezte a pimasz, kupleráj? Akkor én fölkaptam a piszkafát, és azt mondtam, ha még egyszer meglátom itt a házunk körül sunnyogni, ezzel a piszkafával fogom a hátára írni a tízparancsolatot... Az a baj, hogy mi másképpen élünk. Mi nem vagyunk képmutatók, és szeretjük a vidám társaságot. Ebben a házban az a törvény, hogy vidámnak kell lenni. Aki eljön ide, az hagyja otthon a sérelmeit meg a bosszúságait, az felejtse el, hogy ő egy senki. Mi nem szeretjük a szomorú, lógó bajszú pofákat. Van elég szomorúság másutt, elég csak szétnézni. Betegségek, nyavalyák, rossz asszony, vásott kölykök, mindenféle kórság. Ezekből mi nem kérünk." Aztán felszólította EL-t, mondjon most már ő is valamit magáról: „Aki sokat hallgat, annak nyomja valami a lelkét. Nem vagy te artista?" — kérdezte. „Artista? — rémült meg EL. — Dehogy vagyok artista!" „Ejtőernyős sem voltál?" EL megesküdött, hogy nem volt. „Szerencséd — mondta megkönnyebbülve az asszony. — Az artisták és az ejtőernyősök túl gyakran kénytelenek a halál szeme közé nézni. Ezért aztán kiszámíthatatlanok, felelőtlenek és borzasztóan léhák. Pipadohányt sem ér az életük. Olasz ember nem volt a családodban?" — faggatta tovább EL-t. „Tudtommal nem — felelte EL az elképesztő kérdésre. — De nem ismerhetem minden ősömet." Horváthné bólintott. „Ez igaz. Csak azért kérdezem, mert az első világháború alatt dolgozott az apáméknál egy olasz hadifogoly. Aztán olyan jól dolgozott, hogy csinált egy gyereket az 229