Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

zá fenntartások nélkül. Itt az volt, s ma is az a legfőbb erkölcsi törvény, hogy akit üldöznek akár meggyőződése, akár nemzeti, faji vagy vallási hovatartozása miatt, annak meg kell fogni a kezét, azt el kell bújtatni a padláson vagy a pincében, azt etetni és ruházni kell, ha beteg, akkor ápolni, ha meghal, akkor eltemetni, s mindezekért a legcsekélyebb ellenszolgáltatást sem szabad elfogadni. De lehet az üldözött tolvaj, rabló vagy gyilkos is, itt senki sem kérdezi, miért vettetett törvényen kívülre, itt egyetlenegy elv számít csupán: hogy törvényen kívülre senki halandó nem vethető. Bármennyire furcsán hangzik is — mondta a múzeumigazgató —, de a város legkevésbé ismert részében járunk. Én is elmúltam már negyvenéves, amikor először eljutottam ide. De senki se higgye, hogy ebben valami titokzatosság vagy mágia van, hogy a dolgok mélyén kibogozhatatlan titok lappang. Nagyon is világos és egyszerű az egész. Képzeljünk el egy tágas lakást, amelynek nagyon sok szobája van. Az egyikben vendégeket fogadunk, a másik dolgozószoba, a harmadik hálószoba, a negyedik könyvtár, az ötödik a gyerekeké, s van még egy, amelyről csak mi tudunk, s ahová titkos ajtó vezet. Ideális rejtekhely, ahová el lehet bújtatni a szeretőnket a feleségünk elől, vagy vissza lehet vonulni arra a két-három órára, amikor egyedül akarunk maradni. Hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy néha magunkkal is foglalkozzunk. Nos, ilyen rejtett szoba ez a városrész. S vannak emberek, akik az egész életüket ebben a rejtett szobában élik le. A vársánc tövében megbúvó utcák ma is azt a képet őrzik, amit a múlt század elején. Egyetlen üzlet, egyetlen mulatóhely, egyetlen műhely sincs ezekben az észak-déli fekvésű, szűk és rossz szagú utcákban, melyeknek a bazaltkövei is jócskán kicsorbultak már, mint ahogy nyugdíjjogosult itt minden ház, idejétmúlt és elaggott az egész környék, s mégis őriz valami csöndes méltóságot, amely méltóság legföljebb mosolyt fakaszt ma már, s valami nemes szépséget és rezignált derűt, ahogy egy fonnyadt arcon is, 189