Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

van, egy zabszem nem fér beléjük, az anyjukat is eladnák. Na, várj csak, gondoltam, most megfogtalak, barátocskám. Egyszerre éreztem nagy-nagy szomorúságot és nagy-nagy örömet. Szomorúságot amiatt, hogy a világ ennyire meszszire került az igazságos rendtől, amely felé pedig haladnia kellene, örömet pedig azért, mert ez a Sághy nagy fogás volt, ilyen csirkefogó nem mindennap akad horogra. A nyomdatulajdonos felesége sokáig bent volt nála, beesteledett, amikorra bejutottam Sághyhoz. »Hát te? — kérdezte rosszkedvűen. — Nem megy az üzlet?-« «•Ellenkezőleg — mondtam. — Az üzlet, hála neked, most kezd fellendülni.-« Sosem volt buta gyerek, azonnal kapiskálta, hogy valami nagy baj van. »Nekem te semmilyen hálával nem tartozol — mondta ingerülten. — Nekem a te üzletedhez semmi közöm.-« »Hamarosan lesz« — feleltem én. »Nem hinném« — mondta most már dühösen. »Hiszed vagy nem, mellékes. Én holnap föltálallak reggelire a Vermes falkának. Annyit mondok csak, csomagolj, amíg nem késő.« »Zsarolni akarsz?« »Ördögöd van. Meg is zsarollak, öregem, és te pitizni fogsz. Egy magánnyomozó nem lehet könyörületes, különben hamar elmehetne útkaparónak. Nekünk, magánnyomozóknak a zsarolás belső kényszer, mint a jó katolikusnak az esti imádság. Űgyhogy imádkozzál, barátom.« Így beszélgettünk, szivarozva, kedélyesen, mint két igazi jó barát, miközben ő egyre jobban elsápadt, s előbb fenyegetődzött, majd könyörgésre fogta a dolgot, végül egykedvűséget színlelt, amely azonban át volt itatva az irántam érzett kérlelhetetlen gyűlölettel. Olyan vadul gyűlölt, hogy villanytelepet lehetett volna működtetni a gyűlöletével. »Miért bántjuk egymást? — kérdezte végül. — Tíz éve még mind a ketten lyukas cipőben jártunk.« 180