Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

„Láttam, hogy lejössz ide." Sághy úrnak, talán életében először, a torkán akadt a szó. Később, az illemhely lejáratát strázsáló ostornyéllámpa fényénél, megállapította, hogy látta már ezt a nőt, de ez most semmilyen jelentőséggel sem bírt. „Hogy hívnak?!" „Pincér Nellinek." Pontosan azért mégsem állapítható meg, mikor kezdődött az idő ellentámadása Sághy úr ellen. Az idő ellentámadásáról Sághy úr még mit sem tudott. Egyelőre büszkeség dagasztotta a mellét, s kevélyen arra gondolt, lám, még mindig mekkora vonzerővel bír a daliás alakja és a selymes bajsza, amely lenszőke volt, így nem lehetett az ősz szálakat észrevenni benne. „Hová megyünk?" — kérdezte Pincér Nelli. „Hozzám." „Nincs feleséged?" „Van. De ő már biztosan alszik." A tornyos háznak két bejárata volt, az egyik az előszobán, a másik a konyhán keresztül vezetett a lakásba, amely akkor éppen nem Sághy úr lakása volt, mivel Sághy úr és a felesége ekkor már külön éltek, ö az egykori cselédszobában lakott, amely a konyhából nyílt, szűk volt, s magas falaival egy talpára állított folyosóra emlékeztetett, vagy inkább egy mély aknára, amelyet a padlásról vágtak ismeretlen célból. Neki azonban megfelelt a szoba. Ágy, szék, asztal, szekrény elfér benne, magyarázta a lánynak, luxusholmikra meg nincs szüksége. „Mennyit kérsz?" „Az attól függ?" — felelte Pincér Nelli. „Mitől?" „Ha nálad is alhatok, nem sokat." „Nincs lakásod?" „Volt...— mondta a lány. — Egy ideje azonban a barátnőimnél lakom. Szerencsére sok barátnőm van. És van egy-két barátom is." Sághy úr azóta kiderítette, hogy az idő ellentámadásával szemben nyár végén a legvédtelenebb az ember. 155