Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

daloltak, és a szultánt dicsőítették, ök egy présház pincéjéből másztak elő, mert a pince alatt volt az a tömegsír, ahová háromszáz évvel ezelőtt halomba hányták őket. S végül, de nem utolsósorban, ott meneteltek közöttük azok a mártírok is, akiknek a szakállát von Beck őrnagy 1849 őszén elrettentésül a főtéren meggyújtatta. Alighogy kiléptek a sírból a szabad ég alá, férfidíszük helyén a bőrük lángra lobbant, s egész álló nap lobogó tűzzel égett, mint az örökmécs. „Eleven fáklyák ők — mondta valaki, szobája ablakából lopva szemlélve a fölvonulást. — Utat mutatnak nekünk." Mindezek a különös események a lakosságnak, sajnos, csak a kisebbik részét gondolkodtatták el. Még pontosabban: a töredékét, száz embert vagy kétszázat, de háromszáznál többet biztosan nem. Vagyis körülbelül a város lakosságának az egy százalékát, ami azonban csak számtanilag jelentéktelen. Száz-kétszáz gondolkodó ember egy húszezer lakost számláló városban már-már luxus, ha tekintetbe vesszük, hogy egyetlen gondolkodó ember is mekkora fölfordulást képes előidézni. így az a bizonyos egy százalék veszedelmes hatalommá nőhetett volna a városban — legalábbis elméletben. De ilyesmiről természetesen szó sem volt. A gondolkodást, a szemlélődést, a „kontemplációt" itt törvényszerűen valami bárgyú fatalizmus zárta le mindig, így felelt ez meg a sok évszázados történelmi tapasztalatoknak, amelyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak át. A történelem elsöpri, nyomorékká silányítja, öngyilkosságba kergeti a gondolkodókat, ezért gondolkodni nemcsak luxus, hanem kockázatos tett is, amennyiben persze a gondolkodás tettnek nevezhető. Aki gondolkodik, az a történelmi végzetet hívja ki. S ez a küzdelem itt mindig egyenlőtlen. így a mostanihoz hasonló, nem mindennapos események legföljebb úgy voltak hasznosak, hogy le lehetett vonni belőlük néhány tanulságot. Ám ezek a tanulságok sem voltak mind új fölismerések, s a kétkedőket igazolták, akik szélcsendes esztendőkben sem feledkeztek meg ar139