Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

redéke, az élcsapat. Odabent, a nagyteremben „elzengett az őszi boros ének". A legények is hazamentek már, a diáklányok is, a tánccsoport vidám ifjúgárdistái, csak a vezetőjük, Dokúpil úr sörözget az egyik sarokban az egylet elnökével, Mizsényi úrral, ebben a késői órában. Megpillantva az ajtóban ácsorgó elbeszélőt, int neki; lenne néki egypár szava az elbeszélőhöz. Sört hozat, és hellyel kínálja az elbeszélőt. S kérdőre is vonja tüstént: — No, gondolkoztál rajta, fiú? — Gondolkoztam — feleli az elbeszélő szerényen. — És? — Gondolkoznom kell még — így a tapintatos elbeszélő, aki most csatlakozik a filantróp, a jószívű és a hazudozó elbeszélőkhöz, s aki (mellesleg) ez utóbbinak másod-unokatestvére. Dokúpil úr az utolsó aduját is kijátssza. — Tudod mit? Legyen a tiéd a Tóth Mari. A nagyszerű (és nagyvonalú) ajánlatra az elbeszélők, serkenő bajszuk alatt, mosolyognak csak. De akkor inkább gyász és halálhuhogás, mintsem ilyen mosoly még egy. S hogy ne beszéljünk rébuszokban, eláruljuk gyorsan, hogy Dokúpil úr a tánccsoportba próbálja meginvitálni az elbeszélőt, pedig hát az elbeszélő igazán nem dalia, s a lába is görbe. Am Dokúpil úr kapacitálja biz az elbeszélőt kitartóan, szívósan, azzal a csöndes, szelíd terrorral, amitől a gerinc a leginkább puhul. Az elbeszélő azonban hajthatatlan. Sajnálja Dokúpil urat, mert máskülönben tiszteli és szereti őt. Dokúpil úr időt és fáradságot nem kímélve munkálkodik a tánccsoport fellendítésén, s szép sikereket könyvelhet el: díjakat, kitüntetéseket szerzett a csoportnak, mégis elégedetlen, mégis úgy érzi, alig van látszatja fáradozásának. Két-három évenként felbomlik a csoport. Vérátömlesztés kellene. Dokúpil úr elsős-másodikos diáklányokból újjászervezi a csoportot, kezdődik minden elölről, az alapoktól szinte. Még szerencse, hogy Mizsényi úrra számíthat. Ritka madár ő (ti. Mizsényi úr), egyike a légritkábbaknak. Közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenöthöz. Börtönviselt-kilakoltatott-de108