Egyszemű éjszaka. Fiatal szlovákiai magyar költők (Bratislava, Madách, 1970)

Tőzsér Árpád: egyszemű éjszaka

Eddig nálunk (Bábiék nemzedékét kivéve) még minden induló költőcsoport a pesszimizmus vádjával találta magát szemben. (Emlékezzünk: 1958-ban Tolvaj Bertalan így aposztrofálta Cselényiéket: „Csaknem mindegyiket a bú emészti"; 1962-ben Bárcziék címére Duba Gyula mondott hasonlót: „A szocialista társadalomban egyenesen tűrhetetlen jelenség az önemésztő magány érzete" ... „a kötéltáncos siránkozó vívódása".) S ha a pesszimizmust lírai szubjektivizmusként— költői jogként az „én" érzéseire — értelmezzük (mint ahogy Cselényiék és Bárcziék esetében erről volt szó), akkor ez a pesszimizmus a most induló Tóth Lászlóék verseiben valóban tetőzni látszik. De közelítsük meg a problémát más oldalról! Lehet-e a jó vers pesszimista? Illyés Gyula válasza 1954-ből való: „Az ember lehet pesszimista, a vers maga soha, lévén a jó tett minden formájában életigenlő." A pesszimizmus tehát nem lehet a költészet minősítő kritériuma, a pesszimizmus a világélés olyan személyes formája, amely a költészet univerzális világképéhez elengedhetetlenül szükséges. Minden ember magányosnak születik, s csak munka (életigenlés) árán jut el a közösségi létig, az egyedüllét szorongásaitól a közösség kölcsönözte biztonságig. Csoda-e hát, ha az eszmélkedő fiatal költő először saját magát veszi tudomásul a világból, s csak aztán a világot? Pilinszky mondja Simone Weilt idézve: „Van a személyes, van a személytelen és van a kollektív zóna. Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha. Előbb személyessé kell válni, s aztán átlépni a személytelenbe. Itt tanyáznak szerinte (Weil szerint, T. A.) az igazi nagy igazságok, és minden nagy mű a személytelenből táplálkozik." Az ötvenes évek elején az irodalom hipertrófiás társadalmi funkcionáltsága következtében általános gyakorlat volt a „kollektív zónából" indulni, nem csoda hát, ha az akkor induló nemzedék nem sok megértéssel nézte a későbbi rajok természetes (személyes — személytelen — kollektív irányú) eszmélkedését. Az itt következő fiatal költőket épp a személyes zónából (magányból, pesszimizmusból) a „személytelenbe" lépés pillanata jellemzi. A korábban tartalomnak számító társadalom, világ az ő számukra már forma, s érzik, hogy annál közelebb 13