Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

hogy esték álltával járnak hozzá, azok gyűlnek oda, akik ellenzik a magyarok jövetelét. A szavak most több jelentésűek. Felül vannak a nagy, színes szavak, ezeket előre mondják, mint az ünnepi jókívánságokat. Hangosan. Így beszélik: „egy lesz minden, az Isten, a haza, a nyelv, minden". Könnyű, szép, tiszta szavak, jó őket hallani, mert valahol a reményt érintik. Szeretném megfogni, tapintani ezeket az örömös szavakat, lennének közelebb. De elmozdulnak tőlem, valahányszor utánuk nyúlok: összefolynak, egybeágaznak vízfolyássá. A cifra, nemzetiszínű beszéd sokféle mondata patakká duzzad, ami a gyermeknek cipőszárig ér, a felnőtt szélére állhat, s nézheti, ízlelheti vagy akár részegre is ihatja belőle magát. Vannak csendes, dísztelen szavak is, amelyeket félhangon, suttogva mondanak tovább. „A kommunisták védik a Köztársaságot." Mondják a zsákudvarban, beszélik a Kisköz végén is. „A magyarok jövetele ellen tüntettek már május elsején is." Hallom a szavakat, de jelentésük számomra megfoghatatlan. És félelmes is, mert ilyenkor valami görcsös képzelgés szorít magához. Egyszer úgy vélem, a föld beszél, másszor láthatatlan embert képzelek e zajos ünnepség szélére, aki nem ujjong, nem rázza a kalapját, hanem komoran nézi, mi zajlik körötte. S a napok múlásával megbizonyosodom, hogy ez a láthatatlan ember nem is a képzelet dolga; van, létezik, él. Jelen van sokféle alakban, belenő gyermekvilágom emberei közé, belenő szemem tükrébe, s önkéntelenül is osztani kezdi bennem a világot nagy hangú, cifra ünneplőkre és íinneprontókra „A kommunisták nem akarják a magyarok jövetelét, kurafiak" — ismételgeti már Haraszti is a növekvő feszültség óráiban. Nap mint nap járok a zsákudvarba, ott ólálkodom Tőkési műhelye körül. Ha meglát, ezt kérdezi: — Apád hogy van? — Katona. — Mit ír? — Az Ipoly mentén őrzik a határt. — Nem szökött még el? 505