Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

ismerték. Ez az ember másfelé fordult, szembe mindennel, ami kicsinnyé és megalázottá teheti az embert. Másokért halt. Vallatták, alávetették mindennemű kínnak. — Kik a társaid? Hol rejtőznek? Ha beszélsz, meghagyjuk az életed, beszélj! — Nem! Éjszakák és nappalok hosszán megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el az élet kísértése: — Beszélj! — Nem. — Értelmetlen halállal halsz, elfelejtenek, kinevetnek. — Nem. — Fiatal vagy, alig tudod a test örömeit is. Megcsonkítunk. Beszélj! — Nem! — Egyedül vagy. — Nem. — Társaid, a kommunisták nem érdemlik ezt tőled. Beszélj ! — Nem. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen emberek élete és halála jelenti a más világ teremtésének első napját. Hányszor ütöttek testére, hányszor csavarták fájdalomba végtagjait, nem számolta senki. Talán ő maga sem. Szóbeli tanúság nem maradt, írásbeli sem. Nem tudni búcsúját, az utolsó percek történetét, amikor a másodpercek már éveket fognak át. Nem tudni, ismerte-e az áruló nevét, de azt tudta, hogy a nagy emberi elszánások árnyékában ott vannak az emberférgek, a halálba menők mellett a gyávák. Hogyan terem az ilyen ember? Nagy síkság szélén vagyunk. Innen messzire látni. Az emberek közel vannak, itt azt is jól látni, aki rejteni kívánja magát. Itt nincs városok embertömege, ahol könnyebben alakul a közös akarat: összebúj ások vannak, kicsiny csoportok egymásba fogózása, szorítások görcse, rövid, sovány embersorok ... S mégis, az idő nehéz kérdéseire készen vannak a válaszok, vérrel fizetnek, élettel, mint más nagy történések színhelyén. 576