Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Lépkednünk kellett, hogy levezessük a vizes lábak keltette hideg borzongást. Sokáig gyalogoltunk. Nem szóltunk egymáshoz, a beszéd ilyenkor a kételyt élesztgeti. Erzsi biztosra vette, hogy tudom az irányt. Én a nagy véletlenben reménykedtem: hátha ráakadunk a túloldali dombok valamelyik szánútjára. — Álljunk meg — mondtam —, pihenjünk. Nem bírtam tovább. Szégyenérzetemnél erősebb volt a vállaimat hasító fájdalom. A hátizsák a hóra huppant, és szembefordultam a széllel, hogy kiegyenesedve teleszívhassam magam levegővel. Erzsi nem szólt. Melengetve hozzám dőlt. Védett, félt, avagy bátorított? Nem tudom. Csak világító szélű apácaarcát láttam ... az állatok hajolnak így bajba jutott társuk fölé. Továbbmentünk. A legelő simasága nőtt, terjedt, szélesedett. Lábunk alá szaporodott a világ: a téli határ bosszúja. — Jól megyünk? — kérdezte a Berei lány. — Ilyenkor tovább tart az út — nyugtattam. Erős akartam lenni. Átkoztam a hátizsákba gyömöszölt húsz kiló sót. Fél évig sótalan ételt ennék, ha legalább a felétől megszabadulnék. Bicska után kotortam a zsebemben. Észrevétlenül kiszúrom, hadd folyjon, megsózom a hó tetejét, könnyebb lesz, reménykedtem. Dermedt ujjaim közül kihullott a kés. Szeszélyes jókedvében táncolt a vihar. Lehet, hogy a túloldali dombokat is elegyengette, keseregtem. — Báránybégetés — fordult felém a lány. Hallgatóztunk. — Biztosan kutya vonít valahol... Ilyenkor még nincs kisbárány. Február végén kezdenek elleni — magyaráztam. — Bárány volt — erősködött Erzsi. Biztos voltam benne, hogy képzeleg, de nem akartam ellenkezni. — Lehet — mondtam, és földre eresztettem a batyut. Mélyeket lélegezve vártam, hátha ismétlődik valamiféle állati hang. — Harangoznak — fordult felém ismét a lány. 98