Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

vántam elmosni a szavak élét. Mégis éreztem, hogy ismeretlen arc közelít felém, én pedig egyre csak hátrálok. — Nem — riadt fel mellőlem hirtelen Nelli —, nekem levegő kell. Nem bánom, semmit se bánok ... Elég volt. — Félek tőled — csitítottam lázas kívánással —, félek a hirtelenségedtől. Mind a tíz körmével a vállamba vájt. Maga mellé fektetett, és egész közel hajolva hozzám, a szemembe meredt. Sötét volt, mégsem tudtam szembenézni vele. Nelli mondta ki azokat a szavakat, amelyek az én számba illettek volna, megszégyenített. — Kételkedsz bennem? így volt igaz, kételkedtem a Gallai lányban, de valójában magamban sem bíztam. — Te is megalázol. Alig ismersz, és már kételkedsz — folytatta szemrehányón. — Féltelek, félek tőled — ismételtem. — Nem bízol? — hajolt az arcomhoz. Jó lett volna most elhatározni valami nagyot és fontosat. Bizonyosságot szerezni és elfojtani a kételynek még a csíráját is. •— És ha határoznod kell? Gondoltam, rám fonódik, ölel, csókol majd. Lángoló testének forróságával eltömi majd a kellemetlen szavak útját. Egy fűszálat rágva hallgatott. — És ha választanod kell? — ismételtem. — Ezt ne kérdezd! Erre nem gondoltam ... Nem tudom elviselni, ha valaki haragszik rám. — Apád meggyűlöl, magad mondtad. — Nem akarom, ezt nem akarom — tiltakozott hevesen. — Én szerelmet akarok ... Keserű szájízzel váltunk el. Némán zártam be utána a kertkaput, nem is szóltunk a legközelebbi találkozóról. Egyedül maradtam. Üres, kínzó napok következtek. Szolgálat, őrség. Nem mozdultam, képtelen voltam írni vagy akár üzenni is a Gallai lánynak. Nem volt bennem dac, azt se mondhatom, hogy konok voltam. Egyszerűen görcsbe rándult bennem a vágy, a szerelem és az elhatározásokhoz szükséges akarat is. 85