Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Én nehéz ember vagyok. Az én természetem tele van görcsökkel. Fenntartás nélkül nem tudok se hinni, se örülni. A legszebb perceket is megkeseríti a kétely, mintha két agyam volna. Az egyik biztat, vakmerővé tesz, a másik óvatosságra int. Tudtam, hogy ez a szerelem az igazi nagy felszabadulás. Éreztem, hogy Nelli az álmait szereti bennem. Számomra pedig a gyermekkor mesebeli szépsége vált valósággá.. . Megkaptam az elérhetetlent. Rágott a múlt. Érzékennyé tett az a tudat, hogy egyszer faggatni kezd az apám, anyám, testvéreim felől. Magamban büszke voltam rájuk. De mit mondok majd róluk neki? Restelltem gyermekkorom nyomorúságát. Sértett az is, hogy csak most, későn értem el a Gallai lányhoz. Az erdő szélére értünk. Elfogytak a bokrok, ritkultak, szálasodtak a fák. Tudhatja, a legelő széléhez közel jobban gondozták az erdőt. A fák alját reggeltől délig süthette a nap. Nelli mellettem feküdt. A selymes fűtakaró mintha kora tavasztól erre a pompás női testre várt volna. Szája kissé nyitva volt, húsos ajka megremegett, valahányszor megcsókoltam. — Megfázol — hajoltam föléje. — Melegíts — mondta, és az ölembe temette magát. Hamar megtanulta a szerelmet. Ha finom ösztönével megérezte rajtam az ernyedést, felhagyott mohóságával. Kigombolta az ingemet, és simogatott. Előbb a mellemen borzolt végig ujjaival, aztán a vállamat melengette tenyerével; az izmaimat, az erőmet kívánta tapintani. — Rajtad minden a helyén van — súgta —, a bőröd érdes, az izmaidat fésülni lehetne ... Kár, hogy nem láthatom. — Érzed — mondtam enyelegve. — Az kevés. Nekem minden kell egyszerre. Érezni akarlak, hallani, látni, tapintani. — Itt vagyok. — Kár, hogy senki se lát bennünket. Értetlenül rácsodálkoztam. — Élvezném a bámészkodásukat. 80