Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

pántlika lebben, majd a nagy szekér tele cifra ruhás fiatallal. Lányok és fiúk fogóznak kis és nagy fürtökbe, ahogy a szőlőszemek májustól szüret kezdéséig. Dalolnak szüntelen, a jókedv végigfolyik a ruhánkon, testünkön, onnan a szekér deszkájára csorog, s mire a földre ér, hosszú fátyollá változik, az öröm hullámaivá alakul. Előbb úgy érzem, hogy csak a saját, legényes örömünk ez a menet, az emberek lassan melegednek jókedvünkhöz. A parasztok udvarok mélyéről jönnek elő, s a kapuk mögé állnak tartózkodón, mint a háborúk éveiben a behívók, a dobolások, a hirdetések, a parancsok és a megaláztatások idején, s csak azután mozdulnak előre, mikor már lábukat és kételkedésüket is megöleli az öröm. — Szép ünnep volt — mondja nagyanyám —, csak a bohóc hiányzott közületek, a veres zsidó, nincs már kit csúfolni sem. Melyik a kezdődő új világ első napja, apám? Azt szerettem volna, ha ezt te mondod meg. Míg háborúban jártál, anyám azt mondta, hogy szabadulásod napját a nagy imádságos könyv utolsó lapjaira írjuk, a születések és halálok sorába . .. Nem került rá sor, talán azért, mert a lenni, vagy nem lenni gondjai között verődött életed. Én mégis tudni akartam, hogy számodra melyik volt a kezdődő új világ első napja. Űjratalálkozásod a földdel, az emberekkel, amikor megszűnt bolyongó egyedülvalóságod, és belekapaszkodtál az otthon, a család, a hazai táj fogózóiba? Nemzeti megalázásunk utolsó napja? Feltámadó reményed? Vagy földtúró életed első örömének napja? Melyik volt az, apám? Nem tudtunk beszélni erről sem .. . Azóta is sokat gondolkodom, hogy mikor is láttalak én téged mosolyogni azokban az években. Cselekvéseink okát akkor nem firtattuk, az élet ösztöne vitt, sodort, élni és tenni akartunk, minden nappal nagyobb kört vontunk magunk köré, s akarásunk, szándékaink, érzéseink egyre szélesedő köreit öntudatlanul is finom rajzú térképpé alkotta lelkünk. A menés ösztönétől hajtva útra keltünk, közeli, majd távolabbi pontok felé, messzi útra 633