Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Az ember is haza? — Az. — Hát a rokonok? — Azok is. — Hol kezdődik a haza? — Az öregek életével, amire a legmesszebb emlékezünk ... Az ország: akár az ember teste, a háború sebeket ejt rajta, vérét veszi. Az ország teste azonban sohasem hal meg, pusztítani lehet, megölni nem. Még az emésztő tűz pusztítása után is marad annyi ereje, hogy újratámadjon benne az élet. Magyarország teste valami homályló fekete mélységből tápászkodik a háború után. Amerre ellátni, nincstelenség van és a föld csupasz, meztelen háta. Szavaimban és lelkemben az élet kettőssége: mondjuk a miatyánkot, és az Internacionálét énekeljük. E síkságország meztelen háta most nagy, tiszta tábla, ilyen volt az első májusi menetelés is otthon, fehér színű tábla ... Ügy érzem, árkot nyitnak a testembe, sohasem hallott nevek folynak a tudatomba. Dózsa köztük a legnagyobb haragú. Ügy tanítják, őse minden parasztnak, nekem is. Őse a lázadóknak, az igazságot akaróknak, az igazmondóknak is. Meghosszabbodik bennem az ősök sora, most látom, nagyapámon túl is van világ visszafelé a végtelenbe. így mutatják elénk Petőfit is, lázadóként, forradalmárként; alig van rajta nemzetiszín. Nevek, fogalmak tapadnak tudatomba, s ez olyan érzés, mintha tulajdon testével szántaná az ember a földet, a letarolt, nincstelen földet: csontok fordulnak ki a barázdából, ez maradt a dísztelen halállal halt ősök testéből, újbóli feltámadás. A nyár közepén hazajövök, örülök az otthon minden szegletének, sorra tapogatom a fák törzsét is. — Milyen volt a bizonyítvány? — kérdi apám. — Jó. — Akkor jó. Apám kevésbeszédűsége már hasonlít nagyanyám szótlanságára. Elmúlik egy év, ugyanazt kérdi tőlem akkor is: —'Milyen volt a bizonyítvány? — Jó — mutatom is 613