Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
zet törvényeit tapogatják, az okokat keresik életük tanulságai alapján. Izgatottak, érzékenyek, tudják, hogy a történelem nagy folyamát látják: életük apró kis köreiből mindennap elindulnak egymáshoz, együtt akarnak tovább kapaszkodni a vágyott magasságok felé. Tőkési és a többiek már számtalanszor elszámolták az életüket: ősszel, télen kalapálni a cipők talpát, tavasszal harmadába kapálni tengerit és krumplit, nyáron aratni, s a haszon csak arra elég, hogy fedjék vele az esztendő napjait. Évek, évtizedek követik egymást, s ők, akár a vízen lebegő fadarab, megszívják magukat, aztán vannak: nem süllyednek, nem is emelkednek. Vannak, tíz éven innen éppen ott, mint tíz évnek utána. Rajtuk csak az élet nagy mozdulásai segíthetnek, ezt érzik most. A zsákudvar lakói nem tudják a történelmet, érzik elsősorban. Szipcsayt vitézségével együtt elvitte az idő. Salamonékat ismeretlen halálba hurcolták, nem jött belőlük vissza még hírmondó sem. Akik megmaradtak, a felső suszter, a favágó családja, Tőkési és a hozzá hasonlók, meztelen testükkel fekszenek a nagy országút szélén. A szabadság várása és a szó minden hangja a testüket érinti egyenesen. Ha végigmondják az életüket, már lázadnak is, lázítanak, mert az életük keserű vagy forró szavakat terem csak ... És elért bennünket az embert és munkáját méltató ünnep, a május. A korai cseresznyék barna-piros rügyei virágba öltözésüket élték: május jött, a sátoros ünnepek, pünkösd, a karácsony és a húsvét után más ünnep, ismeretlen ünnep. Menetbe hívták az embereket, mindenkit, aki jó szándékú és akit meghagyott a háború. Jöttek az emberek félve, nézelődve, bámulva az utcát, fürkészve egymás arcát s azon túl az ég melegítő szépségét. — Elvtársak — szólt egy ember —, álljunk sorba rendesen. E szóra megrettentek, s most már szigorú szemmel nézték egymás csodálkozó, változó arcvonásait. Kommunisták parancsoltak a menetnek, elöl, hátul, oldalt kiléptek és lépést fogtak. — Egy, kettő, egy, kettő, egy-szer-re, emberek! — Egy 610