Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

„Ki ez?" — kérdezte a szerkesztő az öregasszony képére bökve. „Nagyanyám." „Az imádságos?" „Igen." „Itt is kísért?" „Én tettem oda: akit egyszer megszerettem, képtelen vagyok kitörölni magamból. Az ő sorsa is kereszteződik bennem." — Aztán vetkőzni kezdtetek — nevetett irigyen az árvái. — Megkínált, van egy hosszúkás szekrénye, kész italparadicsom. Francia, olasz, spanyol, magyar, orosz márkájú üvegek elegáns, csillogó sora; főúri kastélyok bárszekrónyeibe illik ilyen választék. — Mit választottál? — Martellt. — Honnan vette azt a temérdek italt? — Volt egy olasz barátja, akinek ez volt a hobbija. Szenvedélyes italgyűjtő volt, tőle örökölte. Maga mesélte: „Voltak pillanatok, mikor tetszett nekem, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, vakon házasságot kínált... Nem tudtam szeretni, akarnok volt, erőszakos. Voltam náluk is, Palermo alatt laknak, jómódú polgárok." „Nagyasszony lehettél volna" — incselkedtünk vele. „Vagy előkelő alattvaló. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy pillanat, egy elhatározás elfordítsa fölöttem az eget, apámék házát, ezt a várost, a Dunát, a szerelmes utakat. Ennél többre becsülöm a függetlenségemet... Viszont megmutatta Olaszországot, városaikat. Jobb nem emlékezni: Velence, Pádua, Modena, Verona ..., a szerelem és a bölcsesség helyei. Elszöktem tőle, és egyedül jártam az utcákat, simogattam a szobrokat, a falakhoz dörgölődtem. Megrészegítettek a kövek, érdességük véresre horzsolta a bőrömet. Az igézet lehet csak ilyen. Képtelen voltam betelni, szinte jólesett, ha a karcolások nyomám kiserkedt a vérem ... Voltam Veronában, Júlia házának udvarán. Talán ez a világ egyetlen helye, ahol búcsújáró sokaság bámulja a szerelem helyét. Örákig álltam Júlia erkélye alatt, és magamban szólongattam 5 91