Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Tudatom veled, jó feleségem, amivel kezdeni is akartam a hozzád intézett levelet, hogy már kétszer menekültem meg a haláltól. Nem tudom, most mit írnak rólunk az újságok, de Moszkvának már háttal vagyunk. És bombáznak bennünket mindennap, és mi szaladunk és bújunk a föld alá is. Már nem bírtam hová rejtőzni, lefeküdtem egy malom mellé, ami fából volt, oda esett egy bomba, ami nem robbant fel, így maradtam életben. Máskor meg a mezőre futottunk szerteszét, mert ezek a repülők úgy csapnak le ránk, mint a sasok, váratlanul, én egy tavalyi tengeris felé szaladtam, de a repülő gyorsabb volt, utolért, és én már vártam a halált, magam se tudom, miért nem lőtt rám. Kétszer is felém szállt, és csak nevetett rajtam, a védtelenségünket meg az ijedelmünket nevethette. Mert ha így ránk támadnak, mi csak futni tudunk és bújni, esendő állatként, mert itten győzelem már nincsen. A tisztek ezt már tudják is, csak egészen másként cselekszenek, elvadultak, harapnak minden szavukkal, büntetnek még a suttogó szóért is. Tudod, jó feleségem, nem vagyok én valami gyenge ember, és rájöttem, hogy ez a mi harcolásunk értelmetlen, mert olyanok vagyunk itt, mint a kődarabok, amire állandóan hullik a kalapács feje, és ütés, és ütés, így még a legkeményebb kő is repedezni meg porlani kezd. Sokáig tart, amíg belátjuk a gyalázatos pusztítást. Mert a magyar az ilyen, sokára okosodik meg, de a kalapács szüntelen veri kőtestünket. Kérdem én tőled, jó feleségem, ki az idősebb, a kő vagy a vus? Az idő vagy az ember? Mert osztják itt a kitüntetéseket, de a halált is. És azért gondolkodom ezen, hogy a mi itteni harcolásunknak lesz-e valaha is köszönetje? Beszélünk egymás közt arról is, hogy van-e haszna az itteni halálnak? Ha győznénk, talán még később is megtisztelnék maradványainkat, de hát erről nincsen szó, mi itt már vesztesek vagyunk. Ki fog majd törődni a legyőzött katonák sírjaival, ha mi innen elmegyünk? Biztosan még a földet is szétszórják a fejünk 558