Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Egy pillanatra az oltárba fogózott, aztán engem ölelt a tekintete. Tettem feléje egy lépést, de aztán le kellett térdelnem, ima következett. Ahogy felálltunk, elindultam az oltár felé. Apró, rövidke léptekkel elértem a padsor végét. Fekete ruhás asszonyok térdeltek elém, nem mozdulhattam tovább. Egymást néztük. Az ima és az éneklés már valahol messze felettünk lebegett. Némán, hangtalanul mozgott az emberek szája. A monoton zsongás a falakra tapadt. A Gallai lány tekintete értelmetlen hajbókolássá merevített köröttem mindent. Megállt az idő. A hívek mozdulatlansága túltett a falakat támasztó kőszentek merevségén. Mindenki szentté csontosodott. Volt abban a templomi találkozásban valami fenséges, az volt az érzésem, hogy a néma, mozdulatlan szentek vasárnapi serege csak a mi kedvünkért gyűlt ide, és mindnyájan értünk imádkoznak. Az orgona mellett öreg, reszketős hang cikornyázta az érthetetlen szöveget. Aztán énekkel felelt a templom. Az asszonyok hangja vékonyan, félve rezgő kórus. Fél szemük a pap mozdulatait kíséri, másik az énekeskönyv sorain botladozik. Nelli engem nézett. Nagy szeme tágulva közeledett. Két szemöldöke között aprócska ránc haragoskodott. Mintha sírt volna. Aztán elmozdult a szája. Homlokáról eltűnt a ránc, fájdalmas mosoly terült a képére. Balra férfiak énekeltek. Fejüket kissé feltartották. Tekintetük a női szentek fátyollal takart lábán pihent. Majd váratlanul elhallgatott az orgona. Imádkoztak. Nelli is imádkozott. Gyengéden letérdelt. Fejét alázattal meghajtotta; földre döntött hársfa koronája. Most nem nézett rám. Véget ért a mise. Akadozó, gyengülő énekléssel kifelé tódultak a templomból. Nelli hozzám nyomakodott, gyengéden hozzám dőlt. A ruhán is átsütött forró meztelensége. Abban a pillanatban nem is éreztem mást, mint a Gallai lány testét. Szerettem volna az emberek elé állni és ájtatos szemükbe kiabálni: Nézzétek ezt a gyönyörűséget, leoldom a ruháját, nézzétek, az enyém, szebb, mint valamennyi szent, 52