Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

közepén, kívántam, legyen ott velem mindenki, aki élő a családból, a Kisközről: Kormoskendi, Haraszti, Róza, Szopi, a zsákudvariak, Balázs, Salamonék, Fánika, favágóék. E nagy puha fehérség közepén jó lesz együtt, ide nem jöhet senki, nem is látnak. Beszélni kezdtem Selyemország királyához: — Itt leszünk az országodban, király. Földedből csak annyi kell, amin megférünk, ami megőriz. Nem kívánunk semmit, együtt akarunk lenni csak ... Befogadsz, király? S amikor a láz kísértése megtört szememben, egy vékony résen át számtalan hajlongó állatfejet láttam, ami a maga halálát készítette elő minden mozdulattal. Ezután hideg tört rám, a szoba pillanat alatt jégbarlanggá rendeződött. — Király, engedd meg, hogy mi is átváltozhassunk — vacogtam a szavakat —, király, aki egyszer megszőtte selymét, elég, hogy aludjon egyet, aztán lepkévé változik, repked, mehet, szárnyalhat... Király, selyemkirály, engedd, hogy más életünk lehessen, mint eddig volt... Apám jó, rendes ember, király. A hazáért tesszük, király, sokáig kell élnünk, hogy lehessen hazánk, király ... A bőség reménye együtt múlott el rólam a láz forróságával: egy reggelre megszűnt a selyemszálak néma gombolyítása, csend lett. Halálos mozdulatlanságban sok ezernyi gubókoporsó remegett alig látható szálakon. Szobánk belseje most szabálytalan selyemkupola, olyan, mint a tanító mesélte, égből szálló ernyő, csak meg kellett volna kapaszkodnom a zsinórokban és az ellenség földjére ereszkednem. Aki selymet szőtt azon a nyáron, annak megsimítgatta a tanító a fejét. — Így kell cselekedni, a haza ezt várja tőletek. A selyemből szőtt mesebeli gazdagság reményét felitták a szavak, az asztalra ritka fillérek koppantak csupán, meg az el nem fogyó dicséret mosolya. A visszatérő lázrohamokban még láttam, ahogy a végtelen selyemfonál előbb a közeli tárgyakra, asztalra, fák törzsére, a kerítés hosszára, Magyarország képzelt csipkés testére csavarodik, majd elvész a szemem elől. 521