Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nézik a vonulást. Szemük a szőlőfürtök erdejében motoz, de fülük már az ömlő must csobogását hallja. Messze ülnek egymástól a pásztorok, de a karnevál hangulata időnként egymáshoz sodorja őket. Ők az embersziget a mámor rengetegében. Nem szeretik, megvetik a rangot, mégis fejedelmük, választatlan fejedelmük is van: a legmosolygósabb az, akinek szemében az egész hegy legtisztábban tükrözik, akiben legmélyebbre futnak a jókedv haj szálgyökerei. Miskának hívják. A fiatal úgy mondja, Miska bácsi, az idősebbek vagy a vele egykorúak egyszerűen Miskázzák. Itt termett, itt nőtt fel a szőlőhegyen. Negyvennyolc éve pásztorkodik, egyetlen tőkét sem vallhat magáénak, csak a háza előtt van egy soványka lugas, de végtelen szeretettel tud beszélni a hegy minden göröngyéről. Alacsony, zömök, piros arcú ember. Apró, hunyorgó szemét folyton a karók erdején tartja. Szívesen mesél, s derül az ábrázata, ha embert érez a közelben. Incselkedik, mestersége a tréfa és a jókedv. Nem tart haragot sem gazdával, sem zsivánnyal. Itt Miska a fejedelem; természetvigyázó, szőlők kerülője, a karnevál pogánya — de gyóntatószék is. Süldő legény koromban naponta hallgattam pipája szortyogását. Ha késő délutánra mozdult az idő, balta fejére támaszkodva megállt a premontrei prépostság nagy tábla szőlőjének legtetején. Nézte a hazafelé vonuló napszámosokat. — Hogy megyen sora? — kérdeztem tőle. — A pásztor mások után él. Többet sohasem mondott magáról. Ha kérdezősködtek gondja-baja felől, hallgatott, vagy átlépve az érdeklődő kíváncsiságán, másra terelte a szót. — Zarándokok — bökött az ösvényen kígyózó napszámosok sorára. — Muszájból teszik — kellemetlenkedtem a pásztor fáradt mosolyába. — Van, aki már húsz éve itt görnyed, más levegőn nem bírná. — Kenyérgond •— vetettem ismét ellen. 46