Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

bennünket a gyász. Emberi színünket veszítjük, feketében járunk évek hosszán. Valami átok teljesül rajtunk. Már kilencedik esztendeje, hogy minden évben temetünk. Volt úgy, hogy télen is, tavasszal is koporsó mellé kellett állnunk. Te mindezt legfeljebb hallásból meg a levelekből tudod, az öregek haláltusáját te nem látod, nem érzed. Nem tapasztalod az elmenők után maradt ürességet sem. Küldesz egy sajnálkozó levelet vagy táviratot, és ezzel letudtál egy emberi életet... Letudtad... Pedig azok testéből lettünk, te is, én is. — öregemberek sorsa ... — Ne szólj vigasztaló papként sem — folytatja ingerülten. — A szamaritánus beszéd nem segít a bajban levőn, önmagunknak pedig semmit se mond. Ne sajnálkozz. Inkább a természet nyelvén beszélj ... — Te leszel a síkság nagy prédikátora — mondom lassan. A Berki rokon kivárja, míg a szavak szerteoszlanak a csendbe, majd szigorúan azt kérdezi: — Ástál már valaha sírgödröt? — Nem. — Itt azt is mi tesszük. Családon és rokonságon bévül temetkezünk. Olyan érzés, mintha élve darabolnám az embereket, minden ásónyom felér egy esztendő súlyával. Akaratlanul is újragondoljuk az életeket, amit tudunk és ismerünk a sorsokból. Holt öregemberek legénykorát szólongatjuk a legtöbbet: az erejüket, a karjukat, táncaikat, katonakorukat, háborúikat, füvek kaszálását, templomba járásukat, egész az iskola padjáig kísérjük őket visszafelé... És mindig csak visszafelé, visszafelé gondolkodunk és beszélünk. Azt mondjuk sorra, ami volt, már csak volt... Sokat járunk temetésre és keveset lakodalomba. A fiatalok elmennek, máshol gyökereznek, máshol élik örömeiket. Számomra ez már sok, úgy érzem, lassan valami felborul körülöttem, pedig nagyon nem szeretném, ha egyensúlyomat bontaná. Több a virrasztó, mint a keresztelő ... Ezért akarok leánykérőt meg verset, szépet, választott szavút, olyat, ami messzebb hangzik a harangok zúgásánál. — Voltál már Kőműves Kelemennél? — kérdem félbeszakítva a Berki rokont. 414