Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

ami elmosta nagyanyám körül a földet. Aratástól aratásig, szürettől szüretig éltek. Tejen kívül el nem adtak semmit. Venni sem vettek. Végül már csak talpalatnyi sziget maradt a nagyanyám lába alatt. Erről fordult a koporsóba is. Apai nagyanyámnak önmagát fogyasztó szigetélete volt. Anyai nagyanyám korán ment el, alig múlt hatvan. A munka emésztette el keskeny kis földeken. Előbb Amerikából várta nagyapámat, aztán a háborúból. Majd a fiát várta ugyanúgy; az se jött soha többé, ölte a várakozás magánya. Emésztette őt nagyapám is az őszi-téli hónapok tehetetlen, boros háborgásával. Türelmetlenségükkel is pusztították egymást. Anyai nagyanyám szenvedő parasztasszony volt. Örömet, víg szót nem tanulhattam tőle. Nehéz, hosszú volt haldoklása is. Nagyapám egy évig bűnhődte élete rosszaságát. „Siralomházban élek" — panaszkodott magányára. Fehér csodaökreit élete utolsó hónapjában adta el. Aztán nagyanyám után ment, a halál perceiben is parázsló cseréppipájával. Gyülekezetre való fekete ruhás ember. Sorolhatnám a nevüket, életüket... A mulatozás másodnapján hazaindultam. Belső kényszerből tettem. Mintha hánykolódó napjaim keserű szájíze elől menekülnék. Egész úton ezt éreztem, a tiszta levegőjű, nagy síkság utáni vágyat: az emberi nyugalom utáni vágyat, öreg éjszakán érkeztem. Korán keltem, hogy élvezhessem a februári telet. Hajnalban hideg csapott a kertekre. Váratlanul, irdatlan magasságból zuhant a sötétre és a földre. Havat hozott. Fekete kendős öregasszony jött fel az udvarra. Aznap ő volt az első, aki nyomot taposott a hóba. Vigyázó, apró, tipegő lépésekkel jött. Fél kezével a kiskert kerítésének drótjába kapaszkodott, másikkal a nagykendőjét fogta össze magán. — Róza jön — mondta valaki a házban. Rosszallást 357