Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

a férfi mellének feszült, aztán feloldódott az izmok tiltakozása. Már erő kelt közéjük, ami nem tűrte magán a szokások ismétlődő lanyhaságát. A férfi nagy karja fakorona ágait fogta össze: egymáshoz értek a levelek, a virágok, amelyek eddig sohasem érintkezhettek. Homokóra mérte az időt: de a homokszemek helyett kődarabok hullottak az idő mélyébe. Zuhanva verődtek a sziklafalak oldalához, hogy százfelé zúzódva porladjanak a semmibe. Ez a zaj másodpercenként ismétlődött. Lehet, hogy csak én hallottam ilyen erősen az idő percegését. Dana jobb karja a férfin kúszott felfelé, s mire a nyakához ért, másik kezéből kiesett a pohár. Most már ágak kapaszkodtak össze. A zenekritikus ismét végigsepert a zongora billentyűsorán. Zavarában és tehetetlenségében tette ezt. Az árvái valami pogányokról szóló nótába kezdett. De ez a mindnyájunk némasága kivette szájából a szót. A férj ugyanúgy mozdulatlanul ült, mint eddig. Az indulat forrósága hullámokban tört ábrázatára. Lehet, hogy a rárohanó harag ilyen forróságával most találkozott először, s a cselekvés szüksége még nem ért el tudatáig. Az idegszálak még csak a látottak közvetítésére képesek. Tulajdonképpen mi is csak azt tudjuk, hogy az ölelés mindnyájunkat messzire ragadott. Tehetetlenül várunk. A játéknak, a hiúságnak s a cinizmusnak szenvedéllyé izzását ilyen közelről még nem láttam. Az érzések változását ilyenkor nehéz rögzíteni. Nem tudni pontosan, hogy a meghökkenésből mikor lesz csodálkozás. Mi lesz a meglepett mozdulatlanságból? Ellenszenv? Együttérzés? Elutasítás vagy gyűlölet? Először haragot, irigységet éreztem a szerkesztővel szemben. „önző farkas", szótlanul is csak ez jött a számra. „Kiszámíthatatlan az asszony is, hangulatainak rabja." Féltékeny düh lobbant bennem. Aztán a végtelen ölelés láttán elmúlt a haragom. Féltékenységem körül elfogyott a levegő. Ez is úgy történt, alig észrevehetően, akár a mezei madarak szárnynyitása. Már 346