Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

keresni. Folytatja, amit nappal tett. Az is lehet, hogy táncol. A tükör képe elröppen. Zlatko az ágy szélére ül. Simogatni kezdi a lány arcát. Először csak úgy, álmodható fuvallatként. Finoman. Mire felébredne, magához öleli. Miközben eljártunk, a társaság megsokallta a félhomályt, és félsötéttel takarja magát. A pisztrángok sejtelmes, ősvilági lényekké formálódtak. A földön ülve iszunk. A szoba közepéről megkezdett pálinkásüveg vet hosszú árnyékot a falra. — Mit hoztak? — kérdezte Dana. — Bort és egy lányt. — Fájn ... Az árvái pálinkát töltött a lánynak, s közben tolakodón az arcába bámult. — Ki vagy? — Rablott háremhölgy. — Neved? — Mája. Koccintottak ketten, és fenékig itták a poharat. —- Miért nem tesz fel keresztkérdéseket is ? — gúnyolódott nevetve Dana. — Apja neve, anyja neve, származása, születési helye, bérmakeresztapja ... — Nem szeretnek táncolni? — kérdezte zavartan a lány. — Az még korai — intette a zenekritikus. Honzo a heverő végében ült. Hátát a falnak támasztva cigarettázott, és a félsötétet nézte. Lassú mozgású ember. Ilyennek látom. Tompák a reflexei, lehet, hogy a gondolatai mások. Azok egyenlítik ki ezt a látszólagos nehézkességet. Már kétszer kínáltam fel neki teli pohárral szervuszt. Nem szólt rá semmit. Koccintunk, megisszuk, aztán tovább magáz. Kérdően nézek rá. Erre sem válaszol. Eddig kétszer szólt csupán, sört kért, prágait. Az nincs. A felesége Zlatko és a szerkesztő között a sarokba szorult. A szerkesztő bozontos ágként takarná az asszonyt. Szeretné magának elkülöníteni, kisajátítani. De az ügyes, ravasz mozdulatokkal tolja félre az arcába csapódó ágakat. A zenekritikus valósággal imát hajlong. Elkezdődött a bűvölés. Szavait pontosan nem értem. De a karjával írt félkö339