Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

magához. Látszólag gyámoltalanul, de ártatlan mozdulatai felfelé köröztek Jola lábán. Branyo most térdelt, és két kézre fogva tartotta a hamvvedret. Jolának tetszett ez a simogató, kínálkozó körülrajongás. Aztán rádöbbent, hogy egyedül van. — Sokan vagytok rám ... Senki sem vette magára a megjegyzést. A gyűrű ezzel csak szorosabbra zárult a lány körül. — Hagyjatok — mondta kínosan nevetve. Szeme szélén már látszott a félelem gyűrűje. Szabadulni akart a polipkarok öleléséből. — A tenyerünkre veszünk — kínálkozott mindnyájunk nevében a zenekritikus. — Zlatkónak komoly szándékai vannak — markolt a fiú hajába a szerkesztő. — Ismerem — enyhült a lány dühe, de csak egy pillanatra, huncutságból, mert váratlanul kiszakította magát a férfikarok fonadékából. A seprű nyelével kopogtatni kezdte a mennyezetet. Ismét a megszokott jel. Nevetséges volt ez a fegyverként használt seprű. A lány mozdulatai egy pillanatra hasonlítottak a betlehemesek dübögéséhez, akik énekelve, padlót verve ébresztik a gubát. Hirtelen nem is tudtam, kinek szól a kopogás. Ebben a sokfelé hangzó jeladásban már homályosan tájoltam. A kopogások összefolytak előttem, a zsivaj, az ital, a mindig máshonnan jövő új arcok ... Már nem tudtam, milyen irányból lehet valakit kopogással előhívni: balról, felülről, jobbról? Tulajdonképpen már magamat sem lettem volna képes előkopogni. Mint valami látomás, termett köztünk egy mosolygós nő. Összevissza kiabálással fogadtuk. Láttam már néhányszor. Meg is néztem jól. A neve külön volt kiírva a postaládán. Magányosnak néztem, s halk reménykedve kerestem az ismeretségét. Végre sikerült. Kroknainé, az árvái fiú felesége. Keresztnevén Katalin, különben Kátya. Vigyorogtam, mint mindenki más. 320