Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

magas, vékony fiatalemberrel bővült a társaság. Feltűnően felülről gusztál mindnyájunkat. A beszélgetés akadozó, hézagos. Amolyan tapogatózó egymást kérdezés. A szótlan részeket a poharazás tölti ki. Koccintgatunk. Sokáig nincs is más témánk. A pálinka fogódzó 'és hallgatásunkat összekötő szöveg. Bemutatkozó keresztlevél: szülőföldek jegye. Hármas kopogással hívtuk meg a jobb felső szomszédot, Branyót is. Üveget is hozott, amit finom mozdulattal a heverő sarkához tett. A vékony, magas fiatalember hetykesége zavar. Minden koccintásra tartott poharat előbb élvezettel megszagol, megizlel, aztán lehajtja. Szájában már kortynyi ital sincs, de nyelvével a tovaszállt zamat után csettint. Aztán félig nyitott szájjal levegőt kap magába, ő élvezi legjobban az ivást. De fejtartásában, csücsörítésében van valami fontoskodó póz. Tulajdonképpen be sem mutatkozott. Annyit tudok róla, hogy árvái, és Ludkónak hívják. A házigazdánk pálinkáját isszuk. Szilvát. Ez a beszéd tárgya is. A szerkesztő Trencsén környéki. Borókaíz érződik a pálinkáján. A zenekritikus Sajó menti: falujában kimagozzák a szilvát, a magot megtörik, és a főzésig összekeverve erjesztik. Melyik a jobb? Azt hiszem, ennél fontosabb dolgot ma itt úgysem döntünk el. — Meg kell szerveznünk egy rendes szentelőt... — Házszentelőt? — egészíti ki Branyót a zenekritikus. — Azt, rendeset... összeismerkedőt, legyen ott mindenki. Branyo szeme már véreres, de még fegyelmezi magát. Poharat nyomnak a kezébe. — Ebből már elég, parasztital — tiltakozik. — A málna nemesebb. Teli üveg pálinkával köröz a fejek felett. Kimegy a konyhába, és pettyes kávéscsészékkel csörömpöl vissza. A szerkesztő leinti. Nem ellenkezik. Bontatlan üvegét lába közé állítva tovább vár. A balkonkorlát vasrúdjaira morzejeleket kalapál a zene315